3. fejezet 4. rész

Ekkor már Turbócs is érezte a kutató nedves orrot a lábán.

– Mik ezek?

– Rossz hírem van, kedves Szemfüles szomszéd – szólalt meg a hang Turbócs lábánál. – Ez nem giliszta.

– Én is érzem. Valami furcsa alak, még a szaga sem hasonlít a gilisztára. Elég szokatlan.

– Nem ehetnénk meg mégis?

– Túl nagy. Esetleg, ha két oldalról kezdünk hozzá…

Turbócsnak mentőötlete támadt.

– Nos, hm. – köszörülte a torkát. – Nem hiszem, hogy túlzottan ehetőek lennénk. Valóban túl nagy falatok vagyunk. No meg, a hercegnő sem örülne neki…

A vakondok meglepődtek.

– Ambrózia hercegnő? Ismeri?

 

– Igen, a kiküldött szolgái vagyunk. Önök nem tudhatják, de nagyon dühös szokott lenni, ha valami nem úgy történik, ahogy szeretné. Nem rajongana az ötletért, hogy két szolgáját vakondok falták föl, miközben fontos, és halaszthatatlan küldetésüket teljesítették – jelentőségteljes szünetet tartott. A kutató, szimatoló, csupasz orrok azonnal visszahúzódtak.

– Iiii… igazán nem akartuk megbántani a kedves Ambrózia hercegnő szolgáit…

– Mi nem is tudtuk…

– Mi csak vadászgattunk itt.

– Azt hittük, hogy egy jó termetes gilisztára bukkantunk.

– Reméljük, megértenek bennünket…

– És mi az a rendkívül fontos küldetés, ha meg nem sértem? Mert hát addig mégsem engedhetjük tovább, amíg… nos, amíg… meg nem bizonyosodtunk róla, hogy az a küldetés valóban olyan sürgős.

– Hajoljanak közelebb, mert ez hétpecsétes titok – Turbócs most két oldalról, egészen közelről érezhette a kutató orrokat. – Ma délután elloptak a Táncoló Kastélyból egy igen fontos tárgyat. A hercegnő szinte magán kívül van. Az összes szolgája az erdőt járja már délután óta. Mindent, ami gyanús, meg kell vizsgálnunk. Mindenkit ki kell kérdeznünk. De pszt, erről senkinek egy szót se! Minket a földalatti területek átfésülésére küldtek. Igaz is, nem láttak ma délután valami különöset?

A vakondok tétováztak. Nem merték a fickókat magukra haragítani.

– Ddde… igen, tapasztaltunk valami szokatlant. Illetve beszéltünk olyannal, aki úgy gondolja, hogy látott valami szokatlant.

Az egyik nedves orr közelebb húzódott. Turbócs közvetlen közelről érezte a leheletét.

– A róka – suttogta – Rufina, a róka lopta el. Legalábbis azt hallottuk.

– Ez biztos?

– Egészen megbízható forrásból hallottuk. Eddig csak egyszer tévedett. Vagy kétszer…

– És hol van most ez a róka?

– Talán a rókavárban. Előbb-utóbb biztos felbukkan ott valami vadászzsákmánnyal, amit az április elején született fiainak visz. Éjszaka mindig nagyon sokat mozognak.

– Merre találjuk azt a rókavárat? Életünkben nem jártunk még erre. De hát a parancs az parancs.

– Szíves örömest elkísérjük magukat! – ajánlkozott az egyik vakond.

– Nem, nem köszönjük. Már az is nagy segítség, ha útba igazítanak. Igazán nem szeretnénk az idejüket rabolni.

– Akkor egyenesen előre ezen a járaton körülbelül tizenöt percen keresztül. Egy nagy bükkfa gyökerei között találják a róka várat. De vigyázzanak. A rókakölykök született gazemberek, akik mindent, de tényleg mindent vadászhatónak tekintenek. Rufina, az anyjuk pedig még érzékenyebb és ingerlékenyebb ilyenkor. Csúnya dolgokra képesek azok a népek.

– Köszönjük az útbaigazítást!

– Minden jót, és sok sikert kívánunk a Vir…, annak a valaminek a megtalálásához.

– Nem felejtjük el megemlíteni Ambrózia hercegnőnek, hogy milyen sokat segítettek, kedves… Mi is a nevük?

– Szemfüles és Könnyű Szimat.

– Igen, igen, megjegyeztem.