3. fejezet 3. rész

– Maga is hallott, Könnyű Szimat szomszéd?

– Miről?

– A lopásról.

– Elloptak magától valamit?

– Nem tőlem. A kastélyból!

– Milyen kastélyból?

– Jaj, szomszéd! Hány kastély van ezen a környéken? Hát a Táncoló Kastélyból!

– Ja, onnan! És miért? Mit lehet onnan ellopni?

– Arte Míziát lopták el, a Fehér Fény Virágát.

– Volt ott olyan?

– Ezek szerint. És most az egész erdő attól visszhangzik, hogy ellopták!

– Értem.

– Nem, nem érti.

– Ha meg nem sértem, szomszéd, milyen virágról beszél? Az erdő tele van virágokkal. Miért pont ez az egy olyan fontos?

– Állítólag eddig ez segített a hercegnőnek, hogy minket, és az egész erdőt védelmezze. Azt mondják, azért járkálhattunk ki-be a kastélya kapuján, mert ez a virág vele volt. Most meg állítólag mindannyian veszélybe kerültünk. Ő is, meg mi is.

– Hűha! Nem mondja!

– De mondom.

– És most mi lesz?

– Fogalmam sincs…

– Mitől ilyen jól értesült?

– A földigilisztától hallottam, aki a kastély alatti alagútrendszerben lakó patkányoktól hallotta, akik…

– Jó-jó, ezt értem. De most mi lesz velünk?

– Azt pontosan nem mondta el a giliszta… Nem volt ideje. Mert… nos …az igazat megvallva… megettem, hm. Talán nem kellett volna… Csak annyit mondott, hogy akkor leszünk újra biztonságban, ha azt a virágot megtaláljuk. De az biztos, hogy a hercegnő most mindenütt keresteti. A szolgái mindenkit kikérdeznek, aki a szemük elé kerül.

– És ide, a föld alá is benéznek?

– Talán nem. De ez teljesen kiszámíthatatlan…

– Nem kéne nekik segítenünk?

– Mégis hogyan?

– Elmondjuk nekik, hogy maga beszélt a földigilisztával, aki beszélt a patkányokkal, akik…

– Viccel? És mit mondunk nekik? Hogy ellopták a Fény Virágát? Gondolja, hogy ezt nélkülünk nem tudják?

– Én csak amiatt az elveszett biztonság miatt gondoltam… Ami csak a virággal együtt lesz meg… És maga egyébként látott valamit?

– Már hogy láttam volna? Ugyanúgy vakond vagyok, mint maga! Csak hallani hallok jól!

– Csak úgy gondoltam… Ha már ilyen jól értesült…

A termésmanók felsóhajtottak. Csak két vakond. Nem túl okosak, nem túl veszélyesek, és köztudottan igen rosszul látnak. Tőlük igazán nem kell tartani.

– Mi volt ez? Maga is hallotta?

– Valami sóhajtás. Itt, egész közel.

– És a szagok is…

Már le is buktak. Arról persze megfeledkeztek, hogy szaglással, és hallással is a nyomukra bukkanhatnak. Hiszen a vakondok így találják meg a zsákmányukat is. Látásra nincs szükségük ebben az örök sötétben.

– Nézzünk utána. Hátha valami ostoba giliszta.

– Ne olyan hangosan, Szemfüles szomszéd… Még valamelyik meghallja, és megsértődik. Különben is kíváncsi lennék, hogy lopták el a virágot?

– De akkor megszökik a zsákmány!

– Nem baj, majd találunk másikat. Az Öreg Tölgyerdő hál’ istennek most, júniusban gazdag rovarokban és puhatestűekben. Inkább meséljen, mit hallott még! Ez sokkal fontosabb!

– Hát jó. Somától, a süntől hallottam, hogy Rufinát, a vörös rókát látta kiszaladni a kastélyból, amikor alkonyati sétájához készülődött. Egy hátsó kapun át távozott, amikor még senkit nem ellenőriztek. A szájában valami fényes volt. Soma esküdni mert rá, hogy…

– Lehetséges, hogy Rufina a tettes?

– A sün egész biztos benne. Azt mondja, neki régóta gyanús a róka.

– Nekem sem volt soha túl szimpatikus… Mindig valami rosszban sántikál, és vág az esze, mint a borotva. Másnak esélye sem lenne. De miért tette?

– Még azt is mondják… De jöjjön közelebb, itt még a göröngyöknek is fülük van. Nem beszélve a közelben ólálkodó pletykás gilisztákról, ha nem kapjuk el őket időben.

A manók nem hallották a folytatást.

– Mi legyen? – lehelte Turbócs alig hallhatóan, nehogy a vakondok megint meghallják.

Murmuc képtelen volt értelmes gondolatot kipréselni magából. Még Turbócs is csendben várakozott.

Halk kaparászás terelte el a figyelmüket.

– Óvatosan kússz hátrafelé. Mégiscsak jönnek ezek a fránya vakondok – suttogta Turbócs, de már késő volt.

Murmuc alig csúszott pár centimétert, mikor puha, sűrű, szőrös bunda ért a lábához. Ijedten hőkölt vissza, de ott meg Turbócsba botlott.

– Mi van?

– Valami az utamat állja.