3. fejezet 2. rész

– Inkább azon gondolkodj, hogyan szökünk meg ebből a kalitkából!

Turbócs megadóan sóhajtott, mint aki egyetért, de ahogy Murmuc elfordult, azonnal pár falat kenyér és hús landolt a mellényzsebében. Közben hangosan morfondírozott.

– Át kell vizsgálnunk minden zugot. Lehetetlen, hogy ne találjunk kiutat, még egy ilyen helyen is. Nézzük meg a falakat, hátha valami titkos gombra, vagy rejtekajtóra bukkanunk.

Csöndben keresgéltek.

Végigtapogatták a rideg, dísztelen falakat, de végül csalódottan huppantak le. Murmuc szeme sebesen járt körbe. Valami megoldást kell találniuk.

– Ott vannak még a fáklyák, az ágyak, és az asztal is.

Minden pókhálós zugba bebújtak, minden rést átvizsgáltak, a szoba minden apró szegletét szakértő szemmel vizslatták végig, de nem találtak semmi használhatót.

Utoljára az asztalt fogták vallatóra. Turbócs és keresgélés közben további falatokat csent róla. A veszélytől egyáltalán nem félt. De az éhségtől?

Megizzadtak, mire sikerült odébb ráncigálniuk az asztalt azon a kevés helyen, és felrántották az alatta fekvő szőnyeget. Alig észrevehető korhadást találtak a deszkapadlón. Az egyetlen hiba az egész szobában. Aki ide bezárta őket, jól ismerte a termésmanókat, és szökés iránti szenvedélyüket. Egyetlen apró lehetőséget sem hagyott nekik.

Most mégis itt volt ez a korhadás. Felkaptak egy-egy életlen, tompa kést az asztalkáról, és teljes erőből feszegetni kezdték a padlót. Órákig dolgoztak, míg nagyobb rést tágítottak. Az egyik fáklya veszedelmesen sercegett a tartóban, épp elaludni készült. Lehet, hogy sötétben kell folytatniuk.

A korhadó hajópadló alatt nedves, friss, puha földet tapintottak. Ami csakis azt jelenthette, hogy valahol mélyen a föld alatt vannak. Talán épp egy kényelmesebbre tervezett börtönben. De most már nem csüggedtek. Egy egészen apró reménysugár is több a semminél. Felragadták az asztalon lévő kanalakat, bögréket, és azzal vájták tovább a talajt. Alagutat akartak ásni. Lassan haladtak, pedig még hajnal előtt el kellett tűnniük. Vajon honnan fogják tudni, mikor jött el a hajnal?

– Dolgozom egyedül, amíg te is eszel valamit – ajánlkozott órákkal később Turbócs. Murmuc beleegyezett.

Szüksége volt erőgyűjtésre az éjszakai ásáshoz. Még be sem fejezte a pár falat bekapkodását, mikor Turbócs kapkodni kezdet. Pici lyukra bukkant, ami rohamosan tágult minden újabb bögre föld kimarkolásával. Pillanatok múlva eltűnt a feje a nyílásban. Aztán az egész teste. Murmuc tágra nyílt szemmel figyelte, mi történik. Kisvártatva barátja sáros, vigyorgó arca jelent meg a nyílásban.

– Hagyj itt mindent, és gyere azonnal!

Murmuc nem mozdult.

– Alagútrendszer a kastély alatt! Ezt nekünk találták ki!

Murmuc úgy követte Turbócsot, mintha az élete múlna rajta. Ki tudja, talán így is volt.

Újabb sötét, nyirkos helyen találta magát. Nedves föld szaga érződött, huzat volt, különböző légáramlatok járták át a járatokat, de a kastély folyosóival ellentétben itt nem fáztak.

Négykézlábra ereszkedve mászni kezdtek. Az alagút hamarosan kétfelé ágazott, majd megint kétfelé, és megint. Bonyolult, kiismerhetetlen járatrendszer volt.

Turbócs a lopakodók és nyomkövetők éles ösztönével úgy döntött, egy meleg légáramlat útját követik. Ehhez összes érzékszervüket meg kellett nyitniuk a sötétben, a járatok egyre szűkültek, már csak hason kúszva haladhattak centiméterről centiméterre. Még visszafordulni sem maradt helyük.

Hirtelen suttogó hangokra lettek figyelmesek.