3. fejezet 1. rész

3. fejezet: Az ismeretlen erdő

– Reggelig itt maradtok! – reccsent rájuk a szolga, behajította őket egy ajtón, és azonnal rájuk zárta. Még kérdezni sem maradt idejük.

A szoba egészen kicsi volt, ha az egyikük körbe akart járni, a másiknak meg kellett húznia magát valamelyik sarokban. Ketten egyszerre nem tudtak kényelmesen mozogni. Murmucon azonnal úrrá lett a bezártságérzés. Nagyon kellett uralkodnia magán, hogy ne akarjon azonnal kitörni. Két ágy állt a falak mentén, a másik falhoz tolva pedig egy asztalka, étellel, itallal megrakodva.

A halványkék falakon gyertyatartókban két fáklya csonkja égett. Ezek nem tartanak ki reggelig. Egyetlen ablak sem volt a helyiségben, az ajtó mögöttük súlyos vaspántokkal zárult, amit még ketten együtt sem mozdíthattak volna. Innen nem fognak egykönnyen meglépni.

Turbócs lelkesedése azonban határtalan volt.

– Odanézz, mennyi ennivaló! Végül is ez sem rosszabb, mint az ebédlő. És milyen kényelmes ágyak! Te aludtál már ágyban? Én még soha. Mi lenne, ha legalább egyszer kipróbálnánk, és csak holnap – suttogóra fogta a hangját – szöknénk?

Murmuc nagyon fáradt volt, és éhes is. Neki nem jutott a mennyei falatokból, míg Turbócs degeszre tömte magát. Már majdnem engedett a csábításnak, mikor eszébe jutott, hogyan nézett rájuk a hercegnő. Megborzongott.

– Nem lehet. Azonnal mennünk kell.

– Miért?

– Ez a szoba, nem tudom, valahogy nyugtalanít.

Turbócs csak legyintett.

– Téged mindig nyugtalanít valami! Mi a baj ezzel a szobával?

– Nem is tudom… – de persze pontosan tudta. Murmucot a hideg rázta a szűk, és ablaktalan helytől. Nem akart egy percig sem maradni, mégsem ezt mondta – Emlékszel, mit mondott a hercegnő? Pont aznap toppantunk be, mikor az ő drága kis virágszála eltűnt, és egy kissé gyanús neki. Mi van, ha holnapra már mi leszünk a tolvajok?

Turbócs elfintorodott.

– Muszáj mindig rémeket látnod minden árnyékban?

– Nem bízom benne. Nézz körül! Itt ülünk egy bezárt szobában, egy kiismerhetetlen kísértetkastélyban, egy olyan hercegnő fogságában, akiről semmit nem tudunk!

– De milyen kényelmes szobában! – vigyorgott Turbócs.

Murmuc dühbe gurult.

– A te meggondolatlanságod miatt vagyunk itt!

– Az én meggondolatlanságom? Inkább te voltál túl óvatos! Miattad kellett azzal az idétlen pókhálóval lezuhannom!

– Egy torta kellős közepén kötöttél ki! Talán inkább az volt a baj, hogy csak arra az átkozott rózsaszín habfelhőre figyeltél! És amikor nagy nehezen kikecmeregtél, akkor is csak kiabáltál bele a világba! Aztán a hercegnő füle hallatára nekiálltál sértegetni! Amíg itt ücsörgünk, teljesen ki vagyunk szolgáltatva az ő kénye-kedvének! Amilyen gyorsan csak lehet, el kell tűnnünk innen? Már megint csak a hasadra gondolsz, pedig épp most etted degeszre magad!

– Miből gondolod, hogy bajban lennénk? Az égvilágon semmi veszélyes nincs itt…

– A hercegnő megbízhatatlan, már így is több meglepetést okozott nekünk, mint szerettük volna. Különben is: a kémény volt a megállapodás. Találtál kéményt, a kémény elvezetett az áhított ebédlőbe, és a nem-annyira-áhított veszélyekhez. Ahogy előre megmondtam. Én követtelek. Most rajtad a sor, hogy betartsd az ígéreted: ha mindent megtaláltunk, visszatérünk az erdőbe.

Turbócs elgondolkodva meredt maga elé.

– Igazad van. Tényleg ezt ígértem. Sajnálom, hogy az ágyat nem próbálhatom ki… De az ételek… – És már nyúlt is az asztal felé.

Murmuc szúrós tekintete azonban megállította.