2. fejezet 4. rész

– Azt akarod mondani, hogy eszed ágában sem volt az asztalomra érkezni? Remélem, nem várod, hogy ezt el is higgyem!

A manók egy darabig haboztak, a torkukat köszörülték, a kezüket tördelték. Végül Murmuc szólalt meg:

– Csak erre jártunk. Egy kicsit enni szerettünk volna. Illetve: Turbócs MINDIG enni szeretne. Igazából miatta vagyunk itt. Engem nagyon megijesztettek azok az izgő-mozgó tornyok, hidd el, nem akartunk semmi rosszat. De honnan tudod, hogy erdei termésmanók vagyunk?

– Sok mindent tudok, amiről nektek fogalmatok sincs. Például tudom, hogy mi az illem. Ezzel szemben úgy tűnik, ti nem. Illett volna például a kapumon besétálnotok, ahelyett, hogy úgy szöktök be, mint a besurranó tolvajok.

– Nem mindenütt szoktak szívesen látni minket, mert… mert nos, nem vetjük meg a tréfákat – húzta ki magát Turbócs büszkén. – Ezért jobb szeretjük ezt a megoldást.

– Úgy tudom, az erdei termésmanók magányosan járják a világot, hogy kalandokat keressenek, és kizárólag a csínytevés élteti őket. Mindenféle haszontalan dolgokat tanulnak, és tesznek. Miért vagytok ti mégis ketten?

– Mi különlegesek vagyunk a termésmanók között, nem szeretjük az egyedüllétet – válaszolta Murmuc, bár ez inkább rá vonatkozott, mint Turbócsra. – Körülbelül egy időben születtünk a Nemeserdőben. Ő mogyoróból, én bükkmakkból keltem ki. Barátok lettünk. Azóta együtt járjuk a világot. Majdnem olyan, mintha testvérek lennénk.

– És mindennél fontosabb nekünk a szabadság – egészítette ki Turbócs, hogy a hercegnő egész biztos legyen benne: nem fognak sokáig nála vendégeskedni. Csak tele rakják a gyomrukat, és már mennek is.

A hercegnő azonban máris félreértette őket.

– Szabadság? Nos, ha már erre vetődtetek, ettől egy időre el kell tekintenetek. Néhány napra a kastélyomban maradtok. Persze étel-ital korlátlanul a rendelkezésetekre áll. Nem szeretem, ha valaki hiányt szenved, még akkor sem, ha később kiderül róla, hogy az ellenségem. Nem bízom bennetek, mert rosszkor voltatok rossz helyen.

– Egyébként Ambrózia hercegnő vagyok, a Táncoló Kastély úrnője. A környező erdők, hegyek, vizek, állatok és növények az én védelmem alatt állnak. A világban egyre több gonosz erő munkálkodik, de itt, az Öreg Tölgyerdőben mindenki biztonságban van. Vagyis inkább volt, egészen a mai napig. Mert ma délután egy csapásra minden megváltozott.

– Amiatt az eltűnt izé miatt aggódik annyira? – kíváncsiskodott Turbócs.

A hercegnő szeme elkerekedett.

– Eltűnt izé?

– Hallottuk, mikor a titkárával beszélt róla.

Turbócsnak nem volt erőssége, hogy előbb gondolkodjon, és csak utána beszéljen.

– A titkárommal? Mióta hallgatóztatok tulajdonképpen?

Murmuc gyorsan közbevágott.

– Semmi különöset nem hallottunk. Azt is csak fél füllel. Minket csak és kizárólag az ételek érdekeltek. Turbócs csak félrebeszél.

De barátja félszavakból sem könnyen értett.

– Dehogy beszélek félre! Mind a ketten hallottuk, hogy elloptak innen valami virágot, ami a hercegnőnek fontos volt, és most mindenütt keresi, mert nem lett volna szabad eltűnnie.

A hercegnő szeme villámokat szórt.

– Hosszú idő óta tartózkodott nálam Arte Mízia, a Fehér Fény Virága. Ő volt legfőbb támaszom az Öreg Tölgyerdő védelmezésében, a veszélyek elhárításában. Igazán jól éltünk, amíg velünk volt. De ma, a lakoma alatt valaki ellopta. Ezzel veszélybe került mindaz, amit hosszú évek során felépítettem.

– Igazából még betörnie sem kellett, mert a kapuim mindig mindenki előtt nyitva állnak. Majdnem az összes szolgámat mozgósítanom kellett, hogy megkeressék. De még semmi biztató hírt nem kaptam. És a tetejébe még ti is itt vagytok! Pont azon a napon, mikor a kastély legnagyobb értékét ellopják! Addig nem mentek sehová, míg a Virág elő nem kerül, és újra a kastélyom biztonságát nem élvezi. Túl gyanúsak vagytok nekem. Egy szolgám örökké a nyomotokban lesz, és minden lépésetekről tájékoztat. És most lóduljatok!

Csettintett, és a semmiből azonnal előkerült egy szolga. Némán meghajolt, a hóna alá csapta a két rúgkapáló kis fickót, és rezzenéstelen arccal elindult kifelé.

Eleinte számolták a lépéseit, hogy titokban visszasurranjanak az ebédlőbe, onnan pedig a kéményen át a szabadba. De a szolga hosszú kitérőket tett a kacskaringós labirintus-folyosókon, amibe végül megint belezavarodtak. Lehetetlen volt itt kiigazodni.

Abban azonban biztosak voltak, hogy az első adandó alkalommal megszöknek. Ők szabad vándormanók, és ebben még egy hercegnő sem akadályozhatja meg őket!