2. fejezet 3. rész

– Murmuc, merre vagy? – kiabált kétségbeesetten.

– Murmuc? Ki az a Murmuc? – kérdezte mögötte egy ismerősnek tűnő hang. – Azt hittem, egyedüli betolakodó vagy az ebédlőmben.

Turbócs ijedtében megpördült, és persze, hogy az előbbi nyughatatlan hölgy állt előtte. Rajtakapták. Már megint. Annyira lefoglalta az evés, hogy nem vette észre, mikor halkan és nesztelenül ismét belépett a hercegnő. Mivel ezúttal nem csapott zajt, nem keltett feltűnést sem. Murmuc azonban mindent látott föntről, és esze ágában sem volt egyenesen a karmai közé ereszkedni. Ezért eddig a pillanatig a hercegnő azt hihette, Turbócs egyedül lopakodott be.

 

– Van egy társad is. Ez a Murmuc. Ő hol van?

Turbócs elmélyülten figyelte két számmal nagyobb, mogyoróhéj cipője orrát.

– Nem tudom – suttogta.

– Hát nem együtt voltatok? – kérdezte élesen a hercegnő.

– Egy darabig igen. De most már nem…

– Nocsak. És mióta nem? Hiszen most is érte aggódtál.

– Igen. De haragszom rá. Csak azért kerestem, hogy jól rápirítsak.

– Jól rápiríts? Valami rosszban sántikált, nem úgy, mint te?

– Nem, nem. Vagyishogy igen. Éppenséggel igen. A vesztemet akarta okozni. Azt akarta, hogy lezuhanjak.

– Hogy lezuhanj?

– Igen. Hogy lezuhanjak arról a csillárról, ott. Ezért font nekem sokkal gyengébb pókfonalat, mint saját magának.

– Sokkal gyengébb fonalat?

– Igen. Az én pókfonatom sokkal gyengébb volt, ezért lezuhantam, láthatod. Akár ki is törhettem volna a nyakam! Azt akarta, hogy valami bajom legyen, és ez az egész itt mind megmaradjon neki!

A hercegnő felvonta a szemöldökét.

– Ez az egész megmaradjon neki? Érdekes. Eddig úgy tudtam, hogy ez mind az enyém. Már hogy lehetne ez egyedül Murmuc barátodé?

– Épp azt magyarázom, hogy ezt nem szabad engedni. Még az kellene. Ő sokkal… sokkal… hogy is mondjam, sokkal testesebb. Ha érted, mire gondolok – közben hatalmas pocakot mutatott maga elé. – Ezt nem eheti meg mind egyedül!

Ezt már a csillár tövében lapuló Murmuc sem állhatta meg szó nélkül.

– Ez nem igaz! – kiabált le. – Nem vagyok olyan kövér. És azt miért nem meséled el, hogy miattad vagyunk itt? Csakis miattad! Nekem semmi közöm az egészhez. És nem én akartalak elveszejteni, hanem te ragaszkodtál hozzá, hogy beszökjünk! Engem egyáltalán nem érdekelt ez az elátkozott kastély. Különösen nem az ebédlője! Hogy hazudhatsz ekkorát?

A hercegnő szigorúan tekintett fel.

– Gyere csak le szépen te is, jómadár! Igazán nem illendő, hogy amíg a barátod itt áll előttem, te a mennyezetről kiabálj. Vagy talán nincs bátorságod elém állni?

Murmuc tétovázott, de rájött, nem maradhat szégyenben Turbócs előtt. Még a végén megint ráfogja, hogy gyáva. Ezt nem engedheti meg magának. Leereszkedett hát az immár erősre sodort pókfonaton. Valahogy majd kibeszélik magukat. Abban nagymenők.

– Mit keres két termésmanó talpig szutykosan az asztalom közepén? Nagyszabású ünnepséget tartottam, de ti nem szerepeltetek a meghívottak listáján. Hogy kerültök ide? És miért pont most?

– Én nem is… – tiltakozott Murmuc, de a hercegnő beléfojtotta a szót.