2. fejezet 2. rész

Turbócs nem bírta sokáig a hosszú, pisszenés nélküli csendet.

– Mi lesz? Megyünk már?

Murmuc sóhajtott.

– Nem kockáztathatunk, amíg ilyen feldúltan rohangálnak ki-be.

– De ha óvatosan lemászunk, bárhol elbújhatunk.

Murmuc elgondolkodva nézett körül.

– Hol? Az asztalon a poharak, kancsók, és ételmaradékok között? Valami biztonságosabb megoldás kell.

– Ne vacakoljunk már! Ha mindig csak töprengünk, sose lakunk jól! Siessünk!

A mennyezet gerendáiról hatalmas, többkarú csillárok lógtak. Murmuc az egyik félreeső csilláron jókora, porosodó pókháló-köteget vett észre.

– Látod azt a pókhálót? Azon ereszkedünk le. Gyorsabban eltűnhetünk, és talán a sajgó lábaimnak is jobb lesz, ha nem kell megint másznom.

– Nekem mindegy, csak induljunk!

Lassan másztak át a csillárra, nehogy a sok kis kristály csilingelni kezdjen a súlyuk alatt. Murmuc több pókháló szálból kötelet font. Az egyik végét Turbócs derekára, a másikat pedig a csillárhoz erősítette. Ő megy elsőnek, Murmuc majd fentről ellenőrzi az ereszkedést.

Turbócs félúton lógott a levegőben a csillár és az ebédlőasztal között, mikor a régi, használt pókhálószálak megadták magukat, és elszakadtak. Az eddigi óvatos ereszkedés hirtelen zuhanásba csapott át, és Turbócs csak azt vette észre, hogy valami puha, süppedős anyagban köt ki.

– Ennyit Murmuc tervéről – morogta, míg megpróbált kikászálódni abból a valamiből.

Körülnézett. Álmaiban a mennyországot képzelte ilyennek. Rózsaszín, édes eperhab ölelte körül, lábai puha piskótatésztát tapostak. Valahonnan a magasból Murmuc rémült kiáltását hallotta:

– Jól vagy?

– Hát persze, hogy jól – motyogta maga elé, de hangosan nem válaszolt. Hadd aggódjon egy kicsit a másik. Megérdemli a buta ötletei miatt. Közben rájött, hogy egy epertorta maradékában üldögél, és már nem is haragudott annyira Murmucra.

– Le tudsz jönni? – kiabált fel kis idő elteltével tele szájjal.

– Igen – hangzott valahonnan a magasból. – Csak erősebb kötelet fonok, nehogy úgy járjak, mint te.

– Szép, magának bezzeg erős fonalat fon.

De a következő harapásnál már el is felejtette a barátját. Csak az eperhab létezett. Mire kikászálódott a süteményből, úgy degeszre tömte magát, hogy alig bírt mozogni.

Elégedetten tisztogatta ruhájáról az eperhab és a korom váltakozó foltjait. Murmucnak híre-hamva sem volt.

„Hol marad ilyen soká? Csak nem történt valami baj?” Bűntudata támadt, amiért megfeledkezett róla. „És ha ő is lezuhant, csak nem volt ekkora szerencséje?”