2. fejezet 1. rész

2. fejezet: Arte Mízia, a Fehér Fény Virága

Murmuc inkább nem szólt semmit. Magában morogva ő is kinézett a nyíláson, és azonnal abbahagyta a zsörtölődést.

Hatalmas terem nyílt alattuk. A legcsodálatosabb, amit csak képzelhettek: a kastély ebédlőterme. Már az sem számított, hogy talpig kormosak, és teljesen elcsigázottak voltak.

– Micsoda fogadtatás! Látod, igazam volt! –hencegett Turbócs. –Ezért megérte idáig lopakodnunk.

Lent hosszú, nehéz tölgyfa asztalok roskadoztak finomságok maradékaival. Úgy tűnt, nem olyan régen itt vidám mulatozás folyt. Talán mégsem olyan kihalt a kastély? Ínycsiklandó húsok, zöldségek, és – még Murmuc szájában is összefutott a nyál – különféle torták, és édességek sorakoztak laza összevisszaságban. Erdei bogyókat, és gyümölcsöket láttak a tálakban, bodza- és málnaszörpöt a kancsókban. Nagy tálcákon szárított és friss erdei virágok halmai, amit ők is előszeretettel lopkodtak az erdőben a bokrokról, és fákról.

Ennyi ételt még sosem láttak egyszerre. Mostanáig minden egyes falatért meg kellett küzdeniük vándorlásaik során, semmi nem hullott magától az ölükbe.

De ez a terem az a hely volt, ahol még Murmuc is gondolkodás nélkül napokig maradt volna. Először adott magában hálát barátja makacsságának. Nélküle sosem találnak rá erre a bőségre.

Az ebédlő hirtelen ürülhetett ki, mert még arra sem fordítottak gondot, hogy az ételmaradékokat, és a terítékeket eltüntessék.

– Hogyan jutunk le? – aggodalmaskodott Murmuc.

– Lemászunk a falon.

– Már megint? Nem bírom tovább! Ennyi mászás bőven elég volt! Nem kínozhatsz örökké!

Turbócs megrántotta a vállát.

– Ha akarsz, felőlem maradhatsz. Én megyek – ha ételről volt szó, nem ismert tréfát.

Ebben a pillanatban azonban kivágódott lent a súlyos tölgyfa ajtó, és egy feldúlt hölgy viharzott be rajta. Hosszú, szőke haja, és tengerkék palástja csak úgy lobogott utána. Idegesen járkált fel-alá. Szemében a mély tűz egyszerre árulkodott dühről, zaklatottságról, és szenvedélyről. Arcizmai megfeszültek, keze ökölbe szorult. Nyugtalansága még odafönt a manók számára is tapintható volt.

– Mi az, hogy eltűnt? Az én kastélyomban nem veszhet el semmi! Pláne nem a legféltettebb kincsem! És pont most!

Kintről gurgulázó, alázatos hang válaszolt.

– Mégis nyoma veszett. Méghozzá a lakoma alatt. Erről biztosíthatlak, hercegnő.

– Az az átkozott varjú! Nem lehet, hogy túljárt az eszemen! Mit mondok majd annak, aki érte jön?

– Bocsánatodért esedezem. A leghűségesebb szolgád és titkárod vagyok, mégsem értem, hogy történhetett.

– Most mitévők legyünk? Még nem lehetnek messze!

– Küldjük szét az erdőben a szolgáid. Kerestesd égen-földön. A dolmányos varjú végig itt volt veled a teremben. Valaki másnak kellett ellopnia, akivel titokban szövetséget kötött. Az a fontos, ki lehet az áruló? Őt kell megtalálnunk.

– Rendben, add ki a parancsot! Az összes szolga tegye tűvé az erdőt Arte Mízia, a Fehér Fény Virága után! Mindenkit keressenek fel, fogjanak vallatóra. Semmi nem kerülheti el a figyelmüket! Még ma meg kell találniuk, addig nem térhetnek vissza. Hamarosan át kell adnom őt valakinek.

– És azt már tudjuk, hogy kinek?

– Nem. De fel fogom ismerni, ha megérkezik.

– Azonnal intézkedem – kintről bizonytalanul távolodó léptek zaja hallatszott.

A hölgy egy darabig még idegesen járkált, hol teljes erővel ökölbe szorította a kezét, hol szétfeszítette az ujjait. Szeme egyik székről a másikra rebbent. Léptei cél nélkül cikáztak a teremben, mintha magában azt latolgatná, kik voltak a lakoma vendégei, és kik hiányoztak, kinek milyen érdeke fűződhetett a lopáshoz. Aztán sarkon fordult, kirohant, és hatalmas döndüléssel bevágta maga mögött az ajtót.