1. fejezet 3. rész

– Miért kellett megállnod? Nem mehetnénk végre innen? Bejutottunk, itt bolyongunk a kérésedre, de ennek semmi értelme! Nincs itt semmi, nem látod? Követtelek ebbe az elátkozott kastélyba! Most rajtad a sor: gyere vissza velem az erdőbe. Ott legalább biztonságban vagyunk.

– Nem futamodhatsz meg mindig minden elől! Még a kalandok keresését, és a nagyvilág bejárását sem vállaltad egyedül. Azért kellek ide én is. Képzeld csak el, hogy fogja enni a többi termésmanót a sárga irigység, mikor elmeséljük nekik, mit találtunk az Öreg Tölgyerdőben!

– Nem érdekel, otthon mindenki csak szájhősködik. Azoknak a kalandoknak a fele sem igaz, elegem van belőlük. – méltatlankodott Murmuc. – Meddig akarsz még itt maradni, hogy utána nagy hangon elmesélhesd, hogy egy épp eltűnni készülő kastélyból szöktél meg?

– Amíg ennivalót nem találunk.

Itt végleg elszakadt Murmucnál a cérna.

– Gondolkodj már! Ha életnek semmi nyoma itt, miért pont ételnek lenne?

Turbócs megállt egy pillanatra. Alighanem barátjának igaza lesz.

– Keressünk egy kéményt. – szólalt meg nagy sokára. – Ha a kémény megmászása után sem találunk semmit, akkor te nyertél, visszamegyünk az erdőbe, rendben?

Murmuc azt hitte, rosszul hall.

– Miért pont kéményt keressünk?

– Mert konyhát akarunk találni, vagy ebédlőt. Egy kastély kéménye pedig biztosan elvezet az egyikhez.

– Meg a veszélyekhez is, amiket a hátam közepére sem kívánok. – dünnyögött Murmuc.

– Csak egy kémény. És ha nem találunk semmit, mehetünk.

Ebben végül megállapodtak. Murmuc alig várta, hogy kívül legyenek, és elfelejtsék ezt az egész ostobaságot. Turbócs mélyen legbelül reménykedett, hogy kíváncsiságának (és éhségének) meglesz az eredménye.

Hosszas keresgélés után Turbócs egy gyanús, sötéten tátongó falmélyedésre mutatott.

– Ott lesz. Meleg levegő, és ételek illata száll.

Murmuc nem érzett semmit, de titkon remélte, hogy barátja téved. Bár jól tudta, hogy Turbócs ösztönei csalhatatlanok, ha evésről van szó, és már semmi nem tarthatja vissza, hogy folytassa felfedező útját: mágnesként vonzották előre az ínycsiklandó illatok. Murmuc nyögve, a sok szaladgálástól, és mászástól fájó lábakkal követte a nyíláson át az égbe nyúló kémény belsejébe, ahol újabb repedések, imbolygó kövek, és fullasztó korom fogadta őket.

Murmuc ezerszer elátkozta gyengeségét. Ha szilárdan ragaszkodik a saját elképzeléséhez, már rég a meleg avarba süppedve, egy biztonságot nyújtó galagonyabokor alatt alusszák az igazak álmát. Ehelyett most itt küzdenek koromban, sötétben, reménytelenségben, ki tudja, meddig, és ki tudja, miért.

Percek teltek el némán, ahogy egyre feljebb tornázták magukat, míg végre Turbócs megállt, és kikukucskált egy résen. Mire Murmuc mellé ért, Turbócs már diadalmasan ragyogott.

– Na, ugye, előre megmondtam!