1. fejezet 2. rész

Ijesztő, és varázslatos volt egyszerre. Egy darabig csak megbabonázva bámulták.

– Lehet, hogy valami kísértetkastély, ami csak időnként jelenik meg. Ha ennyit mozog, bármikor eltűnhet. – próbálkozott Murmuc valami gyenge érveléssel, bár biztos volt benne, hogy Turbócsot ez úgysem állítja meg.

– Ugyan már, Murmuc! Ne akadékoskodj annyit, menjünk! – adta ki a parancsot. – Ha időközben el akar tűnni, akkor majd megszökünk. Ebben jók vagyunk. Egyébként is ideje jóllaknunk.

Turbócsnál a végső érv mindig az evés volt. Kettőjük közül ő volt a vékonyabb, pedig falánksága nem ismert határokat. Mindig az étel húzta csőbe. Ha éhes lett, nem gondolkodott. Ezért állandóan Murmucnak kellett figyelnie, hogy ne kerüljenek bajba.

– Neked meg mindig csak az evésen jár az eszed! Nem volt elég tegnap a makk és a dió, amit Mókus mama elejtett, mikor megkergettük? És az a halom hársvirág, amivel délelőtt degeszre tömtük magunkat? Neked semmi nem elég?

– Inkább nézzük meg, milyen terített asztallal várnak itt minket!

Murmuc megmakacsolta magát. Gyorsan keresztbe fonta a karját a mellkasán, hogy remegő kezét hosszú szakálla alá rejtse.

– Márpedig én oda nem megyek be!

– Ha én megyek, te is jössz.

– Azt aztán várhatod!

– Mi van, félsz? Már megint?

– Dehogy félek! Csak… csak nem akarok menni, és kész. Nem bírom az ilyen mozgó hogyishívjákokat.

– Szóval félsz. Sejthettem volna. Miért kell folyton ilyen óvatosnak lennünk? Mit mondunk majd, ha visszatérünk a Nemeserdőbe? Hogy minden kalandot kihagytunk, mert Murmuc gyáván megfutamodott? Ez te sem akarhatod.

Ez igaz volt. Nekik rendes termésmanóként nemcsak kalandokat kellett gyűjteniük, hanem vissza kellett térniük a Nemeserdőbe, születésük helyére bölcs öregjeik színe elé, hogy be is számoljanak kalandjaikról. És Murmuc, bár igyekezett bátornak látszani, tényleg tartott ettől-attól.

Nagyot nyelt.

– Nem félek, de… mi lesz, ha velünk együtt tűnik el? Mi lesz, ha soha többé nem bukkan fel? Mi lesz, ha odabent csapdába esünk? Mi lesz, ha ellenséges alakokkal találkozunk? És mi lesz, ha nem találunk semmit? Mi lesz, ha hiába merészkedünk be?

– Mi lesz, mi lesz, mi lesz? Sosem tudjuk meg, ha nem megyünk közelebb! Ezer és egy történetet kitalálhatsz, hogy mi lenne ha. De amíg itt ácsorgunk és okoskodunk, egyik sem történik meg. Inkább fussunk versenyt a dombtetőig! – rikkantotta Turbócs, és választ sem várva nekiiramodott.

– Nem ér, te sokkal gyorsabb vagy! – kiabált dühösen Murmuc, de hiába. Tisztában volt vele, hogy ezzel, legnagyobb félelmére, a vita eldőlt, és kénytelen barátját követni az ismeretlen helyre. Nem maradhatott egyedül. Azt végképp nem. Ezért általában az történt, amit Turbócs akart.

Mire fújtatva, zihálva, és mérgesen felért a dombtetőre, Turbócs már körbekémlelt.

– Körbejárjuk a kastélyt. Vigyázz, hogy ne zörögjön az avar, és ne reccsenjenek az ágak.

– Jól van. – morogta Murmuc. Turbócs mindig szemére vetette, amiért nem lopakodott elég óvatosan.

Miközben csendben baktattak a sűrű bozótosban, Turbócs éles szemmel a várfalakat fürkészte. A külső fal mozdulatlannak tűnt, csak bent mozogtak a tornyok. Egyszer csak valahol egy repedésre bökött, és egy szempillantás alatt eltűntek a kövek rengetegében. Ő, az örökmozgó felfedező ment elöl. A téglák közötti résekben a nyirkos levegő súlyos penészszagtól bűzlött. Nem sok jót ígért ez a kaland.

Murmuc attól félt, hogy a kövek hirtelen megmozdulnak, és összepréselik őket, mielőtt elmenekülhetnének, de Turbócs csak törtetett előre. Olyan gyorsan mászott, hogy Murmuc még piros zekéjét is alig látta a sötétben maga előtt. Mikor nagy nehezen kikeveredtek a repedések közül, tágas udvaron találták magukat, a mozdulatlan, külső várfal, és az eltünedező belső tornyok között.

Mire Murmuc felocsúdott, Turbócs már el is tűnt a legközelebbi fehér torony egy hajszálrepedésében. Murmuc megint kénytelen volt követni őt. Már hangosan fújtatott a kimerültségtől, de Turbócs továbbra is kíméletlen tempót diktált.

Sokáig kúsztak hason, de Murmuc megdöbbenésére itt egyáltalán nem érezték, hogy a falak mozognak, pedig kívülről egész biztos volt ebben. Most már végképp nem tudta eldönteni, hogy a mozgás, vagy a mozdulatlanság a látszat.

Végül egy sötét, hideg folyosón értek földet. Heves tüsszögés fojtogatta őket a vastagon lerakódott portól. A fáklyák a tartókban rég kialudtak, a szobák visszhangzottak a kongó ürességtől, egy teremtett lélekkel sem találkoztak. A bonyolult, zegzugos folyosókon úgy elvesztek, mint egy labirintusban.

Turbócs úgy tett, mintha ez cseppet sem zavarná. Csak ment előre rendületlenül.­  Az talán nem zavarta volna, hogy nincs itt senki, de az nagyon is bántotta, hogy ételnek sem találták nyomát. Hirtelen megállt, és Murmuc, aki a gondolataiba mélyedve követte, beleütközött. Egymásba gabalyodva hemperedtek végig a poros kövezeten.

– Miért nem vigyázol jobban? – förmedt rá Turbócs.