1. fejezet 1. rész

1. fejezet: A rejtélyes Táncoló Kastély

 

Az Öreg Tölgyerdő nyugovóra készülődött a lemenő nap utolsó sugarainak fényében. A madarak elhallgattak, az őzek meglapultak rejtekhelyeiken, a sünök, rókák, és egerek még csak ébredeztek éjszakai motoszkálásukra. Minden várakozásteljes csendbe burkolózott, a nappal átadni készült birodalmát az éjszakának.

Hirtelen kiáltozás, avarzörgés verte fel a nyugodt, csendbe merülő erdőt. Két manó közeledett, akik nem voltak nagyobbak egy-egy arasznál. Viháncoltak, bukfenceztek, és a korhadó leveleket zörgették botokkal, ami így, júniusban nem adott elég nagy zajt ahhoz, hogy bárkit igazán megijesszenek. Minden erejükkel azon voltak, hogy felkavarják a megszokott rendet. Azt akarták, hogy apró termetük ellenére már messziről mindenki tudja, hogy közelednek.

Egyikük vékony volt, fürge, vörös-sárga levelekből varrt ruhában, és nevető ráncokkal a szeme körül. Társa harangvirágszirmokból és bükklevelekből készült ruháját széles övvel szorította vastag derekára. Hosszú szakállát gyakran simította végig. Nagyon küzdött, hogy végre utolérje barátját, ami csak ritkán sikerült.

Mint minden este, most is azon versenyeztek, ki tud több állatot felriasztani. Az erdő népe utálta ezt a játékot.  Tudták, hogy a termésmanók nem tesznek kárt bennük, mégis nehezen viselték a nyugalmuk megzavarását. Ellenséges tekintetek, és rosszalló megjegyzések követték őket mindenfelé. És ez, ha lehet, a termésmanókat még vidámabbá tette.

– Láttad, hogy felriasztottam azt a rigót a fészkéről? Milyen dühös volt! – vihogott a vörös ruhás. – Gyere már, Murmuc!

– Nem lehetne, hogy ma kivételesen durmoljunk egyet a bokrok alatt? Néha már olyan unalmas! – fújtatott Murmuc, a kék ruhás manó. – Turbócs, légy szíves!

– Nem, ezt sosem lehet megunni! – vigyorgott a másik. – Ilyenkor lehet a legjobban rájuk ijeszteni. Miért pont most akarnál aludni? Láttad azt az ijedten szaladó rókát? Az is miattam volt!

Murmuc kelletlenül a szemét forgatta.

–Az szembe szaladt velünk.

– Na és a szajkó? A gyík? A békák a tóparton? Az ő félelmük viszont az én érdemem!

– Jól van, legyen igazad – legyintett bosszúsan Murmuc. – Ebben a versenyben én úgysem győzhetek.

Sóhajtott egyet, megfeszítette minden izmát, és Turbócsot meg sem várva szaladni kezdett a maga cammogós módján. Hátha a néhány pillanatnyi előny végre több sikerélményhez juttatja. Nem is figyelte, merre rohan.

A szél baljóslatúan feltámadt. Belekapott a levelekbe, megnyugodott pár pillanatra, hogy aztán újult erővel rázza meg a lombokat. Sejtelmes, tompa fények költöztek az ágak közé, mintha valami meg akarta volna állítani, de ezt sem vette észre. Csak egy igazán apró győzelmet szeretett volna végre. Őrült igyekezetéből, hogy ő is felriaszthasson egy-két állatot, Turbócs rángatta vissza a valóságba, mikor hirtelen felkiáltott.

– Oda nézz, Murmuc!

Murmuc erre megtorpant, és felkapta a fejét. Azonnal rosszat sejtett, mint mindig.

– Ez meg mi?

– Nézzük meg! Most rögtön – sürgette Turbócs.

Murmuc tiltakozni próbált.

– Inkább riasszunk fel még valakit, és utána aludjunk.

Őt mindig szörnyen kimerítette ez a „kis esti rohangálás”. Turbócsnak meg sem kottyant, de Murmuc soha nem szerette a testmozgást. Ebben sem igazán hasonlított egy átlagos termésmanóra.

– Megőrültél? Látod, mi ez előttünk? Nem képzeled, hogy kihagyjuk!

Ez egy igazi termésmanó válasza volt. Ha kaland, izgalom, és veszély üti fel valahol a fejét, az elől nem hátrál meg, hanem gondolkodás, és mérlegelés nélkül törtet előre. Murmuc meg? Inkább hagyjuk.

Ódon, málladozó kastély állt előttük a dombtetőn. Még sosem látták, pedig már vagy egy hónapja randalíroztak az Öreg Tölgyerdőben. Az állatok nem meséltek róla. Miért is tették volna, ha egyszer állandóan kergették őket?

A fák fenyegetően védték az épületet az avatatlan szemek elől. Magas, borostyánnal befuttatott fal ölelte körül a benti kerek, hófehér tornyokat. Csigavonalban nyújtózó, sűrű moha lepte kupolái kikandikáltak a fák csúcsa felett, és hatalmas ablakai a nap lemenő, narancssárga fényében ragyogtak.

A szokatlan kastély látványa egyszerre nyugtalansággal és csodálattal töltötte el őket. Talán a tornyok okozták.

A szemük láttára váltak lassan semmivé, hogy másutt bukkanjanak fel újra. Gomba módjára nőttek ki, és tűntek el megint.